A közelmúltban, egy februári estén egy boltos, egy nyugdíjas marketing igazgató, egy filozófia professzor és több tucat másik elszánt milánói egy olyan hátborzongató dolgot csinált, amire gyermekkorukban mindenki azt mondta, soha sem fogják tudni megtenni: ÉNEKELTEK…
Ismerkedjen meg néhány újonccal a milánói Coro degli Stonati-ból , avagy a „Botfülűek kórusából”. Ez egy olyan projekt, ahol „énekhangilag kihívásokkal küzdő” emberek kapnak lehetőséget arra, hogy leküzdjék régóta fennálló gátlásaikat a nyilvános szerepléssel – elsősorban az énekléssel kapcsolatban.
„Általános iskolás koromtól kezdve a tanáraim azt mondták, hogy minden alkalommal, amikor éneklésre került a sor, hogy tegyek úgy, mintha hal lennék” – mondja Nicoletta Corsini, egy helyi bolttulajdonos. Szorgalmasan nyitogatta és csukogatta hát a száját, ügyelve arra, hogy semmilyen hang se hagyja el a torkát.
De néhány hónap eltöltése után ebben a kórusban Corsini asszony úgy érzi, mintha kicserélték volna, és az újonnan megtalált énekhangja miatt dagad a büszkeségtől.
„Olaszországban – az országban, amely feltalálta az operát – meglepő módon nincs nagy súlya a zenei oktatásnak az állami iskolák tantervében” – vázolja a helyzetet Gianpaolo Scardamaglia, a kórus szervezője. „A legtöbb olasz gyereknek nincsenek kórusos tanórái.” Talán helyénvaló is, hogy épp Milánóban – ami egyébként Olaszország első számú operaházának, a La Scalanak az otthona – tűzze ki célul egy szervezet, hogy ezen változtasson.
2010-es megalakulása óta Maria Teresa Tramontin karnagy irányítja a „Botfülűek kórusát”, melynek ötletgazdája az a Luigi Corbani volt, aki egészen a közelmúltig az Orchestra di Milano Sinfonica Giuseppe Verdi (ismertebb nevén a La Verdi) főigazgatója volt. „Ő mélyen hitt benne, hogy botfülű emberek nem léteznek” – mondja Tramontin asszony.
„Hatalmas lökést és önbizalmat adott nekem” –mondja Corsini az oktatójáról. „Például elmagyarázta nekünk, hogy épp azokat a hangképző gyakorlatokat végezzük, amiket Maria Callas is csinált, így most mindannyian azt érezhetjük, amit Callas.” Fotó: Nadia Shira Cohen – The New York Times
Tramontin különösen alkalmas a feladatra: mezzoszopránként énekel a La Verdi szimfonikus kórusban, a gyermekkórust igazgatja, ezen felül pedig zeneterapeuta is.
„Sok esetben a botfülű embereket csak ki kell szabadítani egy rossz nézőpontból” – mondja a karnagynő a kórus próbatermében, mely egy többcélú épületben található, egyebek mellett egy buszgarázs szomszédságában.
„Gyakran előfordul, hogy az emberek azért hiszik, hogy botfülűek, mert azt mondták nekik, hogy azok” – árulta el a The New York Times munkatársának. Valójában az igazi botfülűség, az amusia – vagyis képtelenség arra, hogy valaki felismerjen vagy reprodukáljon zenei hangokat – nagyon ritka, tette hozzá.
„A legtöbb embernek, aki a kórusba jár, csak azt kell megtanulnia, hogy hogyan füleljen. De ez az egyik legnehezebb dolog” – mondja Tramontin asszony. Megtanulni énekelni a koncentrációról, a hangokban való gondolkodásról, és aztán a hangok helyes módon való kibocsátásáról szól. Az emberek, akik azt hiszik magukról, hogy botfülűek, valójában „nem engedik meg agyuknak, hogy befogadja a hangokat.”
A kurzus az alapokra koncentrál, például, hogy hogyan énekeljünk megfelelő hangmagasságban. A munkát az emberi anatómia megértésével kezdik, vagyis, hogy hogyan állítjuk elő a hangot – a rekeszizomtól a hangszálainkig.
Hogy jobban megértsék a hang működését, a karnagy nemrégiben arra kérte a kórustagokat, hogy látogassák meg az „Emberi holttestek kiállítását” Milánóban, „Már, ha ezek a fajta dolgok nem zaklatnak fel túlságosan” – mondta mosolyogva.
A helyes légzés alapvető az énekléshez, ezért Tramontin asszony hozott a csoportnak egy házi készítésű modellt a légzőszervrendszerről, ami tartalmazott rekeszizmot, tüdőt és a légcsövet is.
„Nem akarom, hogy elájuljatok, de nem szeretnélek titeket látni lélegezni!” – vakkantott Tramontin az egyik csoportra, mely félhangosan dúdolt egy dallamot egy kakasról a Friuli-Venezia Giulia régió (Északkelet-Olaszország) dialektusában. „Találjatok ki valamit! Használjatok oxigénpalackot, ha kell!”
Az egyik alkalommal, amikor Gabriel Fauré Pavane című darabját tanulták, a basszusok háromféle különböző hangon énekeltek. És egyik sem volt jó…
„Hallgatnod kell, mielőtt énekelsz!” – korholta őket szelíden a karnagy, aztán addig gyakoroltak, míg képesek voltak kiénekelni a megfelelő hangokat. Fotó: Nadia Shira Cohen – The New York Times
„Ez az a hang, ne aggódj!” – mondta Tramontin asszony az egyik kórustagnak, aki sugárzott a büszkeségtől, és némi megnyugvástól. „Látod, elérted. Bravo!”
A sóhajok helyébe, amik David Byrne főcím témáját fogadták az Utolsó kínai császár című filmből, hamarosan nevetés és kuncogás lépett, ahogy a karnagy megnyugtatta a kórustagokat, hogy ne érezzék magukat csüggedtnek, ha a dallam nem volt felismerhető. „Időbe telik” – mondta.
„Ez olyan, mint elvárni egy 60 évestől, hogy akadályokat ugráljon át. az első alkalommal, elesés nélkül; ez lehetetlen, fizikailag lehetetlen” – mondta az interjú során. „Ugyanilyen, amikor elkezded edzeni a hangodat ebben a korban, úgy, hogy még soha nem csináltál ilyet azelőtt.”
„Végül” – folytatta – „az öröm, amit az énekléstől kapsz lesz a legalapvetőbb dolog. Fejlődhetsz is, de akkor is megkapod az örömöt, ha nem vagy teljesen tiszta.”
A kórus – ami nagyjából 280 emberből áll, és négy csoportra oszlik – tagjai az élet minden területéről érkeztek. A tagok 220 eurót, mintegy 66.000 Ft-ot fizetnek a kurzusért, ami októbertől júniusig tart. Koruk 25-81 év közötti, és a legtöbbjük nő.
A kórushoz való csatlakozás egy meghallgatással kezdődik, ami segít Tramontin asszonynak megismerni a jelentkezők hangterjedelmét, és „az első pszichológiai áttörésként is működik” – mondta a karnagynő. „Ki kell állniuk elém és a többiek elé, és rájönnek, hogy mind egyformák.”
„Az a tény, hogy vannak nálad rosszabbak is, egy remek vigasz” – viccelődött a közelmúltban Maria Bettetini, egy filozófia professzor és első éves kórustag.
Ha a La Scala adja a város nemzetközi hírnevét, akkor a La Verdi – a kórus mögött álló, adományokból fenntartott szervezet – egy szociálisabb célt szolgál és mindig is az oktatást tartotta a legalapvetőbb értéknek. A „Botfülűek kórusa” mellett van egy amatőr zenekar, egy ifjúsági zenekar és egy gyermekkórus is a szervezetben. Korábban működtettek egy kórust a helyi börtönben is, de aztán ez a program kifutott a pénzből.
„Mi úgy gondoljuk, mindenkinek joga van zenélni, természetesen a saját kapacitásához és kompetenciájához mérten” – mondta Tramontin.
A kórushoz való csatlakozással Tiziana Minoli, egy nyugalmazott marketing igazgató, élete álmát teljesíti be: az ő korábbi éneklési próbálkozásai csak otthon, zárt ajtók mögötti hamis operasláger-éneklésből álltak, „hogy elkerülje a problémákat a családdal” – meséli. Ő még nem egy díva, viccelődött Minoli , de úgy érzi, jó úton halad.
A kurzus végén a kórus ad majd egy koncertet is, hogy a tagok tapasztalatot szerezhessenek a közönség előtti éneklésről is. A negyedik évre a legtöbb kórustag magabiztosan el tudja találni a hangokat. A hatodik évre pedig a legtöbb gátlásuk nyomtalanul eltűnik.
„Ez egy nyílt végű program” – mondja Tramontin asszony, és a kórustagok addig maradnak, ameddig szeretnének.
A kép forrása: http://www.laverdi.org/it/pages/corso-di-canto-per-stonati
A próbák a júniusi koncertre már folyamatban vannak, eléneklik többek között a Rawhide című western dalt, a Blues Brothers feldolgozásában. (Anélkül, hogy túl sokat mondanánk, talán elárulhatjuk, hogy sötét napszemüvegek is szerepelnek majd a produkcióban. 😎)
Miután gyorsan végigbotladozott a „Rawhide” refrénjén, Iliano Geminiani, egy nyugalmazott iskolai adminisztrátor bevallotta, hogy ő mindig is szeretett volna énekelni; de amikor megtalálta a „Botfülűek kórusát” tudta, hogy megtalálta a helyet, ahol kényelmesen érezheti magát.
„Eddig az eredmények nálam még nem hallhatóak” mondja Geminiani, miután szenvedett kicsit egy hang eltalálásával a próbán, „de én nagyon reménykedem. Majd megjönnek!”
Az eredeti cikk a The New York Times weboldalán jelent meg A fordításért köszönet Palotai Dorkának!
Legutóbbi hozzászólások