Rendkívüli jelenetek játszódtak le szombaton a pesti palotanegyedben. Az utcákon tömegek járkáltak fel s alá, tömegek álltak egy-egy épület utcafrontján, zárták el az utcát az autóforgalom elől vagy épp csüngtek a kerítéseken. Képek, jelenetek, amiket nem szokás kóruskoncertekhez társítani. Az 5. Kórusok Éjszakája ismét a magasba emelte az amatőr kóruséneklést – és valószínűleg kórustagok százainak hitét adta vissza.
Már a 16 órás kezdést is óriási érdeklődés kísérte: több százan vártak a Kálvin téren Tóth Árpi avizójára, hogy megkezdődjön a félnapos kóruscunami. A negyed utcái a Kálvintól a rádió előtti Pollack Mihály térig egyszerre egy hosszú hangösvénnyé változtak, amelyen csak úgy hömpölygött az énekhang – és nyomában az érdeklődő tömeg, hogy 10-20 méterenként újabb és újabb kórust hallhasson. Még a házak ablakaiban és erkélyein is azt figyelték, mi történik odalent.
A stafétaátadás néha egészen szürreálisra sikerült: a Coldplay-átiratra Bárdos Dana-danája volt a válasz, aztán a Dzsungel könyve nyitánya Déstől. Majd angol régizene. Majd swinges vokáljáték. Majd francia reneszánsz. A kóruszene évszázadai peregtek le a fülünk hallatára, alig néhány perc alatt. A tömeg pedig csak áramlott: mindenki elsőként akarta hallani az újabbnál újabb fordulatokat, megismerni a fellépő kórusokat, hogy aztán választani tudjon.
Az eligazodásban segítenek – na de mit hallgassunk meg?!
Bevallom, nekem így sem volt egyszerű: az este folyamán nem egyszer törtem a fejem, hol, melyik koncertet hallgassam meg a 70-ből. Öt műfajban félszáz kórus versengett a nézők kegyeiért, néha szó szerint is: a Golgota Gospel Kórus koncertjére például teljesen megtelt a józsefvárosi Jézus Szíve templom. De az embereket ez sem tántorította el: amíg odabent a közönség az Oh, Happy Day-t énekelte kórusban a kórussal, odakint a téren több tucatnyian tették ugyanezt.
Én úgy döntöttem, igyekszem a lehető legtöbb helyszínen és a lehető legtöbb műfajt meghallgatni. Az este során hallottam népdalfeldolgozást Bartók gyűjtéséből a kanadai Chantres Musiciens-től, könnyűzenét a H.A.B.-tól, Monteverdit egy egykori bérház udvarán a Tutti Cantabile Énekegyüttestől – na, ettől elállt a szavam! Közben az utcákon, tereken gyerekek, fiatalok, öregek énekeltek, alkalmi kórusok vagy már rutinos, összeszokott közösségek.
A Golgota gospelétől ujjongani, a Vörösmarty Leánykar Pünkösdölője után pedig elcsendesedni, meditálni lett volna kedvem, annyira megigéző volt az előadásuk a mély sötét ég alatt a Nemzeti Múzeum zengő belső udvarában. Ezredmagammal megtapasztalhattam, milyen sokszínű is lehet a kóruskultúra, mennyi szín, árnyalat, irányzat lehetséges, bár a kiindulópont – az énekhang és a közösség teremtő ereje – közös.
A Vörösmarty Leánykar megigéző koncertje.
A katarzist mégis akkor éltem át, amikor az utcákat róva körbevett az egész palotanegyed hangfüggönye: a házak közt összeértek a hangok, és egy új, már-már éteri zene kerekedett a sok száz énekes énekéből.
Éjjel fél tizenkettő után pedig ezredmagammal együtt vártam, hogy megszólaljon a csak nekünk íródott záródal. Feltöltődve köszöntem el az utamba kerülő Csíkszerdás szervezőktől. Úgy éreztem, mintha már ismerném őket. Ismerem is: hiszen mindannyian kórusban éneklünk…
A borítóképen a Street Art Choir tagjai láthatók.
Legutóbbi hozzászólások